Budokan: The Martial Spirit [C64 TESZT]

Ergó a tanulás érdekében térdig gázolunk a szívatásban. Szívunk a Ki, a STAMINA fókuszálása miatt, szívunk a bevitt ütéseknél, szívunk a hárításoknál, aztán szívathatnak a félreugrások és az is, ha regenerálódhatnékunk támad. Ennek tetejébe memorizálhatjuk a 4 harci ághoz kötődő irányítást! Kész mázli, hogy a meccseknek nincs 30 másodperces időlimitje, mint a Karate Champ-ban vagy az International Karate szériában, bár ez sem nyújthat vigaszt az egyfordulós küzdelmeknél. Ha eddig nem gondoltuk, hogy a Budokan-nak részletes a játékmenete, akkor remélem ezt mostanra sikerült nagyjából megvilágítani.

 

Ha mégis bírjuk szusszal és a “B” billentyű le nem nyomásával, mely hatására a szemben álló felek egymás felé intézett illedelmes meghajlással megszakítják a küzdelmet, akkor minden gyakorló mérkőzés után a teljesítményünket elemzi az oktató és az értékelésen túl ellát tanácsokkal is, hogy mely hibáink szorulnak kigyomlálásra.
Mivel a Sensei mondandója a képernyő felső részén fut végig, ezért kénytelen voltam több screenshot-ból összeeszkábálni az itt alant elhelyezett képet.

 

Ennyi kontent más, szimplán jónak mondható C64-es játékban a plafont verdeste, itt viszont ez az alap. Az EA berkein belül nem vették fél vállról a munkát akkoriban és nem csak élményszinten mertek magas színvonalú szórakoztatást nyújtani. Szívük ügyének tartva a vásárlók elégedettségét sokkal tartalmasabb, méretesebb alkotás főztek ki a boszorkánykonyhájukban holmi mozdulatbetanulós küzdősport szimulátornál. Mindezt alátámasztja, hogy még csak a tutorial szekción vagyunk túl. Hátravan a szadista nyalánkságok netovábbját tartogató igazi megmérettetés, a verseny, ahol jó eséllyel 3 másodperc alatt hatszor foghatunk padlót!
Tehát miután mind a négy témakört zökkenőmentesen végigcsinálva elég profinak érezzük magunkat, felkereshetjük a képernyő felső részének közepére felhúzott kerti fészernek tűnő főépületben éldegélő Tobiko-t, hogy eddigi munkánkról értekezzünk vele. A fürdőköpenyes Sensei pár bölcsességgel nyakon öntve, kertelés nélkül tudtunkra hozza (TALK), hogy megérett-e tudásunk Tokió híres 8 oldalú arénájában, a Nippon Budokan-ban megrendezett keleti harcművészetek világbajnokságán való részvételhez. Szigorú tanácsaira ne tekintsünk szentírásként, mert a program nem kötelez azok betartására. Véleményétől függetlenül orientálódhatunk a főtér (COURTYARD) felé további edzésekkel tökéletesebbre csiszolni tehetségünket, vagy ha mindenképp szabadjára óhajtjuk engedni a vérünkben pezsgő harci szellemet, akkor nosza, próbáljuk ki magunkat a tornán (BUDOKAN)! Ez esetben a program kérésének eleget téve fordítsuk meg a meghajtóban kerregő lemezt.

 

A hosszú töltési időből születő animációban végignézhetjük, amint a profi harcossá érett hősünk elbattyog a buddhista templomok stílusjegyeit magán viselő arénába, mely az 1964-es évi nyári olimpiai játékok cselgáncs rendezvényeinek színhelyéül épült Japán fővárosának, Tokiónak a szívében, a Csijoda kerület Kitanomaru Parkjában. A 14471 fő befogadására képes komplexum az évek folyamán a szigetország egyik legnevesebb koncerttermévé nőtte ki magát, miközben számos jelentős küzdősport, köztük a cselgáncs, a kendó, a karate, az aikidó, a kjúdó és a pankráció legkomolyabb erőpróbáinak egyaránt otthont ad.

 

Most nekünk is megadatik az a lehetőség, hogy e híres-neves aréna küzdőterének tatamijára fellépdelve megmérettethessük magunkat 12 eltérő harcmodorú, szakmáját értő, a jöttment arcunk lerúgását epekedve váró résztvevő között. A változatosság kedvéért nem csak a miénkhez hasonló dojo-kban kiművelt tehetségek képviseltetik magukat, a készítők éles megvilágításba helyezik a kevésbé ismert okinawai és japán fegyvereket felvonultató harcművészeti stílusokat is. Összemérhetjük tudásunkat a Tonfa (50 cm hosszú, markolattal ellátott keményfa), a Kusari-gama (egy sarlóból, annak nyeléből és 2,5 – 5 m hosszú láncból, kötélből vagy zsinórból áll, nehezékkel a végén), a Naginata (fa nyél az egyik végén hajlított pengével) nagymestereivel és a felsorolás nem ér véget ennyivel! Némelyikük több, mint veszedelmes! Teljesen új helyzetekbe kényszerítenek, mint mondjuk a sorból kilógó nindzsa (10. meccs), kinek támadó és védekező mechanizmusa bármelyik addig megismert ellenfelünkénél impresszívebbnek mondható: rendszertelen időközönként tisztes távolból (Ki gyilkos ugrással vagy guggolással kikerülhető) dobócsillagokat szór melyek kivédésére nincs olyan megoldás, mint a Yie Ar Kung-Fu-ban a tűzlabda szétrúgás. A közeledésünkre meg átteleportálja magát a tatami ellenkező végébe, ezzel jó gyötrelmesebbé téve a közelébe férkőzésünket. Kicsit olyan érzésem támadt vele kapcsolatban, mintha Armakuni dühös szelleme tért volna vissza a The Last Ninja-ból bosszút forralva a folyóba fullasztós elbénázott szaltózásaimért.

 

Mint ahogy az a soraimból is kitűnik, a “ranglistán” való felkapaszkodásunkkal arányosan a Budokan merőkanállal adagolja a kihívást (úgy a negyedik meccstől kezdve rohadtul tehetséges mestereket sorakoztat fel), de minden menet előtt egy, a dolgunkat megkönnyítő hosszabb-rövidebb szöveges leírásból megtudhatjuk az éppen aktuális ellenfél becses nevét, az általa képviselt harcművészetet és az abban való jártasságát/fokozatát, valamint a dojo-t, ahol tanulmányait elvégezte. Megesik, hogy burkolt megjegyzés formájában felfedik előttünk az illető erősségeit, gyengeségeit.

 

Az infók alatt szabadon kiválasztható, mely elsajátított harci ágat vetjük be ellene, viszont a leleményes készítők kis csavart vittek a tornába egy erős megkötéssel, miszerint a 12 mérkőzésből 4 alkalomnál többször nem vehetjük igénybe ugyanazt a harcnemet.

 

Ezt látván érdemesnek tartottam az elején érkezők ellen elsütni a gyengébbeket (Kendo, Karate), de ez sem volt 100%-ig megfelelő megoldás. A Budokan-ra nem érvényes az a biztató szöveg, hogy: „Ha elég ügyes vagy, bárkit legyőzhetsz bármilyen harcnemmel.” Hogy csak egy példát hozzak fel: info hiányában magamtól zongorázhattam végig, mire allergiásak leginkább a Nunchaku és Kendo mesterek (Bo -ra), de míg kipuhatoltam a játék trükközéseit és gondosan megterveztem kettejüknél mit és miként alkalmazzak, kudarcok sorozatát élhettem át. Talán mondanom se kell, hajdanán a többi 1 vs 1-es verekedős játéknál nem agyaltam annyit, mint ennél. Minden meccs egy rejtvényként funkcionál, főleg mert az arénában már nem szakíthatjuk meg azokat tetszés szerint a “B” billentyűvel és a tatamiról való letaszajtás is jelentőséggel bír.

 

Nem kicsit nevezném gyötrelmesnek az előrehaladást, amikor az elém gördített tök idegen harcnemekre a felkészülés csak élesben történhet, plusz a játék hajlamos aljas csalásokkal hátráltatni, mint a potom 4 csapással padlóra küldő Kendo mester esetében (én ugyanezt vele szemben ötször ennyivel érhettem el). A gyakorlásnál lefektetett szabályok értelmében vereség elszenvedésénél kiverhetjük a fejünkből visszavágás lehetőségének megnyugtató gondolatát és visszalépés sincs két meccsel korábbra! Eltessékelnek a dojo cseresznyefáinak illatát szaglászni, ahonnan kezdhetjük elölről az egész bajnokságot (Ma már az ilyesmi elképzelhetetlen. Világvége van, ha egy tíz perces szakasz újrajátszására köteleznek.). Egy nehezebb vetélytárshoz így valamennyi próbálkozáskor cirka 20-30 percünkbe kerülhet a visszajutás és még véletlenül sincsenek segítségünkre olyan rúgás bugok, mint a játéktermi Street Fighter 2-ben, melyek végső mentsvárként szolgálhattak a mindmáig legendásan nehéz főellenfél, M. Bison kicselezésénél.

 

Ilyenkor a 10 perces töltési idő, meg a nyüves floppy-k hányásig fordítgatása a meghajtóban pláne nem hanyagolható el! Elslattyogni a stadionhoz az máris megkíván egy lemezfordítást (1. lemez B oldala), a 7. küzdelem előtt meg nyúlhatunk a 2. lemez A oldaláért. Ezek tudatában képzelhetitek mennyire felborzolt idegállapotban éltem át az alábbi szituációt: A 12. meccs tájékán huszadjára kerülök szembe a yari-val szemét módon trükköző szamuráj fizimiskás fazonnal, amikor egyetlen (önhibámon kívül) mellément rúgás folytán 21. alkalommal megint elgyapált (a joysticknak nem akaródzott megfelelően értelmezni az össze-vissza rángatós utasításokat). Ilyen, a vereségbe bele nem nyugvó, feldúlt állapotban elkerülhetetlen a kapkodás és ha véletlenül nem az első lemezt teszitek be, hanem zsigerből a másodikat fordítjátok meg, akkor a bekövetkezett fagyást csak a program totális újraindítása orvosolhatja.

 

Tisztában vagyok vele, hogy nem kevés, 1 képernyőben zajló verekedős játéknál várták el tőlünk a lemezcserélgetést, csak én a Commodore sorozat igazi védjegyéhez, a dataszett (DataSet) magnóhoz szokott “ősember” lévén (ahol a fordulatszámmérő állásának dokumentálásával szöszölhettem, hogy tudjam pontosan hová pozicionáljam vissza a szalagot, ha a tornán földbe döngölnének) sosem bírtam megbarátkozni a hajlékony lemezes olvasó nyújtotta “örömökkel”. Talán az átlagon alulinál egy fokkal tűrhetőbb anyagi háttérrel a hátam mögött pozitívabban vélekedtem volna róla azokban az időkben, mikor aranyárban mérték a hazai boltok. Drágábban kínálták, mint magát a számítógépet!

 

Ezen a ponton engedtessék meg egy kis privát sztori:

A COV magazin 1991. évi 10. számában meghirdetett nevetséges karácsonyi akció végleg lemondásra késztetett és az addig összeharácsolt pénzmagomat örömmel “fektettem be” 800 Ft-os QuickShot joystick-okba meg egy (a Sword of Honor bemutatómban már az egekig magasztalt) reset gombbal ellátott TURBO dataset cartridge-ba , mely pillanatok alatt eltüntette a folytonos kis-csavarhúzós finomhangolással és a ABC Turbo betöltésével járó szüttyögős kényelmetlenségeket. Nevezetesen nem kellett többé időt fecsérelnem rá, hogy a kazetták két oldalának első 16 blokkjára TURBO-kat másolgassak, amit rendszerint minden egyes játék előtt be kellett tölteni. Az aztán tekergetés volt a javából! Persze ezt a folyamatot egy külön kazi beáldozása meggyorsította, amire egymás után TURBO-kat rögzítettem (egyik oldalára a Turbo Tape 64, másik oldalán ABC Turbo került), ám TURBO dataset cartridge-el ez az idő is lecsippenthettem. Vegyünk egy egyszerű példát, a TURBO + Arkanoid töltési idejét:
Floppy lemez: 1 perc 35.24 másodperc
Turbo 250 (kazetta): 1 perc 18.33 másodperc
PLOFI TURBO cartridge: 56 másodperc

 

E cartridge birtokában mi okom lett volna floppy meghajtóért sóvárogni? Semmi, de a kíváncsisággal párosult birtoklási vágy lángja nem hunyt ki bennem és pár évvel később az egyik PC-re váltó osztálytársamnak 4000 Ft-ért sikerült rám tukmálnia az alig használt 1541-esét (még mindig azt használom és egyszer sem szorult javításra, bár időnként éktelen hangokat produkál), azonban annyi kazicsévélés után az én szememben a vele megesett első találkozás sacperkábé olyan volt, mint a piros hatszögbüfében kapható gyönyörű, vörös húspogácsás, jó csalamádés-puffancsos magyar “szociburger” után belekóstolni az első hazai McDonald’s-ban előre beharangozott, agyonhájpolt “iggaziiiii!” hamburgerbe: a száraz, szürkés húspogácsa és a minimális zöldség nem bírta mivel a szívembe lopnia magát.


Oldalak: 1 2 3 4 5

Értékeld a játékot

1 csillag2 csillag3 csillag4 csillag5 csillag (1 szavazat, átlag: 5,00 / 5)
Loading...

Szólj hozzá Te is

Minden hozzászólás 1 COIN -t ér. Gyűjtsd a COIN -okat, mert többek közt a nyereményjátékokban való részvételhez is szükséged lehet rájuk!

Be kell jelentkezni a honlapra egy hozzászólás beküldéséhez.