Budokan: The Martial Spirit [C64 TESZT]

 

Ha a neten keringő bescannelt TV újságokból szedett értesüléseim pontosak, akkor 1994. február 26-án, szombat délelőtt kezdődött minden. A Magyar Televízió 1-es csatornája elvileg ekkor tűzte műsorára a többféle konzolplatformmal és PC-s címekkel is foglalkozó 576 Kbyte 4. részét, ami azért fura számomra, mert emlékeim szerint 1993 nyarán startolt el a műsor. Lényeg a lényeg, az említett nap reggelén 8.00-kor nem kellett kirobbantani az ágyból. Sebtiben átviharzottam a konyhába, ahol Nagymamám épp az Örs vezér téri MDF-piacon feltankolt fonott kosarából pakolta ki a finomságokat, többek közt a nekem szánt kalácsot, henger alakú papírdobozos Nesquick kakaót, kimért barackmagot, 20 dekás kiszerelésű Boci csokit (az egykockás mini változatot elnassolgatni jobban szerettem) és néhány darabot az ember nyálelválasztását azonnal megindító Melódia csokiból… Hát mit is mondhatnék? Tápanyagban gazdag étkekkel halmozott el.
Egy tál kakaóba beleaprított kaláccsal és két Melódia csokival a kezemben megindultam a nagyszüleim szobája felé, ahol egy igazi kihívás várt rám: Belopakodni és bekapcsolni a TV-t úgy, hogy a Papámat véletlenül se riasszam fel álmából. Szegény akkoriban még aktívan dolgozott 12-15 órát naponta és örült a hétvégi pihenőknek, de őszintén bevallom, engem kizárólag a műsor megtekintése foglalkoztatott. Hihetetlenül óvatosan kinyitottam az élesen nyikorgó szobaajtót, majd a recsegő-ropogó parkettán (a székeket, egy fotelt és az asztalt kerülgetve) lábujjhegyen átbalettoztam a kb. 25 négyzetméteres, tök sötét szoba túlvégébe. Tisztára úgy éreztem magam, mint a kalandos életű Indiana Jones a Szent Grált rejtő barlang csapdái közt (Csak Ő nem egy tál kakaós kaláccsal egyensúlyozott túlélés közben!) és ezzel még nem tekinthettem befejezettnek a küldetést. Távirányító nélkül nincs műsor! A sötétbarna redőnyön keresztül átszűrődő napsugarak nem voltak a segítségemre a keresésében, az időm pedig fogytán volt. A legjobb, mikor az ember úgy kísérli meg végigtapogatni a szoba közepén álló asztalt, hogy még véletlenül se borítson fel rajta semmit vagy ne koccintsa össze a a sakktáblaszerűen elhelyezett poharakat. Miután nem jártam sikerrel, az íróasztal felé orientálódtam, ahol az írógép mögött rögvest kitapintottam a fém borítású távirányítót.
Ekkor jött a legnehezebb rész: Bekapcsoltam a készüléket úgy, hogy közben teljes erővel rátapasztottam hüvelykujjamat a némító gombra, majd minimumra állítottam a hangerőt. Papám ekkor szavak helyett morgással fejezte ki nemtetszését a szobát bevilágító fényáradat iránt, majd befordult a fal felé. Bennem egy pillanat alatt megállt az ütő és moccanni sem mertem, míg ismét a horkolni nem kezdett. Jobbnak láttam még lejjebb venni a hangot, minek a hátránya az volt, hogy 20 centinél távolabb helyezkedve a készüléktől egy kukkot nem hallottam. Az M1-es csatornát megkeresve megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy nem késtem le semmiről. Még javában a Gyümölcsfalva lakói címen futó spanyol agykisütő rajzfilmsorozatot sugározták, úgyhogy a hosszú várakozással teli percek alatt ugyanazon morfondíroztam tűkön ülve, mint a haverokkal egy nappal korábban a suliban: Vajon milyen újdonságokról szól majd a következő adás? Voltak ám hajmeresztő találgatásaink, mint a Mortal, a Street Fighter vagy a Super Mario széria következő része… stb. Nem csoda, hisz a Martin által írt merész, néha tévesen közölt híreket mind bekajáltuk és folyton elszabadult tőlük a fantáziánk. Ennek ellenére az 576 műsor, de különösen az újság nekem olyan volt, mint másoknak a biblia, borzasztóan szerettem! Hónapról-hónapra vártam az új aktuális számot, ami ha a kezem ügyébe került többször kiolvastam a-tól z-ig és ha késett pár napot az elvonási tünet tiszta idegroncsá tett.

 

A TV elé bámuló elmélyült merengésemből az az ominózus intró rázott fel, aminek igazából se füle, se farka, mégis leesett tőle a gamer álla. Megfeszült tekintettel néztem a képernyőre belibbenő 576 Kbyte feliratot, majd Tóth Roland és Fodor Gábor személyében megérkező hangulatfelelősök elregélték a Microcosm (Psygnosys 1993) lenyűgöző introjával, illetve a Wolfchild (Core Design 1992) Megadrive portjának gameplay videójával megspékelt híreket.

 

Mikor a műsor 3. percénél Roland röhelyes mozdulatokkal bekaratéjozta magát a “TESZT” szekcióba, meglepő dologra derült fény. Egy számomra totál ismeretlen, 1989-ben napvilágot látott, japán eredetű harcművészetekkel foglalkozó stuffról, a Budokan-ról szólt mondandója, mely a létező szinte összes korabeli platformon tiszteletét tette, kivéve a 80-as évek ikonikus számítógépén, a Commodore 64-en. A bejelentés szerint végül a kedvenc platformom sem maradt ki a szórásból, csak késett pár évet a konverzió. Na képzelhetitek, hogy a 90-es évek hajnalán, mikor a C64 mindent elsöprő lendülete meglehetősen alábbhagyott és a kiadók szívesebben összpontosítottak az egymással háborút vívó konzolokra, mekkora örömteli üdvrivalgással fogadtam az akkoriban már Snes-re és Mega Drive-ra építkező műsorban való felbukkanását!

 

Az információk alapján egyből leszűrtem, hogy legkevésbé sem forradalmi, stílusteremtő alkotásról van szó, mégis a bemutató alatt végig mintha énekelt volna hozzám egy hang a fejemben: Vegyééél meg, jóóóóó lesz neked…
Nem telt bele 2 hónap és már ott trónolt a polcon egy kazis példány, de a lelkesedés 4 hónap után sajna elillant, mert félúton kudarcot vallottam. Hiába öltem bele napokat a tanulásba, valahogy sosem sikerült átlendülnöm azon a kritikus ponton. Nem sokkal később túladtam a kazin és nem is volt dolgom a játékkal egészen mostanáig, ugyanis egy támogatónknak, Andrásnak köszönhetően hozzájuthattam a lemezes verzióhoz. Tulajdonképpen ezért választottam a Budokan-t jelen ismertetőm alanyának.

 

Akkor kezdjük ott, hogy milyen maga a játék, mely annak az Electronic Arts-nak köszönhető, amit akkoriban gondolkodás nélkül megtiszteltek bizalmukkal a gamerek. A Budokan-nak már a startja picit kilóg a C64-es címek sorából. Bánatomra ebből verzióból a teljes introt kinyisszantották, így kénytelen vagyok az AMIGA-s példány (általam itt-ott átkozmetikázott) történetét elregélni.
Tehát egy komor átvezető animációval indul az egész, amely némi képet fest a sztori helyszínéül választott világról. A legördülő sorok által, bepillantást nyerhetünk japán egyik (meg nem nevezett) nagyvárosának leglepukkantabb negyedében felcseperedett névtelen srác életébe, aki nem ártatlan bárányka, de nem is büszke a tetteire. Feltett szándéka, hogy a rablások és más erőszakos bűncselekmények melegágyából kitörve életének ezt a fejezetét örökre eltemethesse magában, ám bármit tett ennek érdekében, a sors mindig közbeszólt. Hol a nem éppen makulátlan múltja, hol a szűkös anyagiak, gyarapodó adósságok rántották vissza a mocsárba. A szíve mélyén tisztában volt azzal, hogy az áhított új élet kezdetének elérése valószínűleg csak illúzió, mégsem engedhette el ezt az egyetlen egy megmaradt álmot, mert akkor örökre elveszne.
Általában mindig kimaradt az igazán rázós bulikból, amikor azonban az egyik régi ismerőse igen vonzó ajánlattal kereste fel őt és a bandáját, egyszerűen nem bírt ellenállni. Úgy érezte, hogy azzal a nagyszabású bankrablással annyit szakíthat, amivel képes maga mögött hagyni az egész rohadt várost.
Az akció során minden a tervek szerint alakult, talán túl könnyedén is zajlott le a dolog. Sajnos a kis csapat későn szembesült azzal, hogy valójában csak eszközként szolgáltak a rég nem látott ismerős piszkos játszmájában, aki a rablás után néhány korrupt rendőrrel az oldalán elkezdte sorra likvidálni őket, hogy minden pénzt zsebre rakhasson. Haverjai halálhírétől bepánikolt hősünk azonnal összepakolta az útleveléből, meg a zsákmányolt pénz rá eső részéből álló cókmókját és már éppen indult volna a reptérre, amikor több rendőrautó hatalmas fékcsikorgás közepette befarolt az otthona elé. Menekülőre véve a figurát kiugrott a lépcsőház ablakán, majd a tűzlétrán lerohanva, a bérházak mögött húzódó sikátorokon keresztül távozott. A helyi zsarukat sem ejtették a fejükre és csakhamar a nyomára bukkantak egy keskeny zsákutcában, ahonnan nem talált kiutat. Két lehetőség közül választott hősünk: vagy társai sorsára jut, vagy az utcán összeszedett minden harcművészeti tudásával küzd a végsőkig. A döntés egyszerű volt, nem is kellett kétszer meggondolnia, pedig nem volt kenyere az erőszak. Véres ökölharc kezdődött hát közte és a három üldözője közt. Az első támadóját lábkirúgással és nyakkitöréssel hárította, a másodiknak végtagtörés témakörben mutatott néhány újdonságot, a harmadik arcát pedig sorozatos pörgőrúgásokkal horpasztotta be annyira, hogy csak hosszadalmas plasztikai műtétekkel lehetett volna ismét emberi ábrázatot fabrikálni neki. A lekaratéjozottak mellett állva arra kapta fel a fejét, hogy egy lepukkant étkezde hátsó kijáratnak árnyékában álló idős ember szólította meg:
– Úgy hadonászol, mint egy fejét vesztett csirke!
– Mit beszélsz vénség? Te meg úgy festesz ebben a csicsás köntösben, mint egy bonsai fákat nevelő nyugdíjas transzvesztita – vágott vissza.
– Éles a nyelved kölyök, de nemsokára nyüzsögni fognak itt a kopók és abban biztos vagyok, hogy szívesebben szállítanának el hullazsákban, mint bilincsbe verve. Ide behúzódhatsz! Gyere már! – mutogatott a hátsó kijáratát felé az öreg.
Hősünk megvonta a vállát és követte az épületbe. Odabent orrfacsaró szagok terjengtek. Nem tudta eldönteni melyik a rosszabb: A csápos tengeri élőlények több hetes maradványaitól bűzlő mosatlan edények bűze, vagy az a több tucat füstölő, melyek illatával a bűzt próbálta enyhíteni az öreg. Erre még rátett a villódzó neonfényben pompázó rozsda színű csempékre száradt mindenféle mocsok és a ragacsos padlót puha szőnyegként behálózó méregzöld penész.
– Mi ez a hely? Silent Hill?
– Dehogy! Tobiko Sensei étkezdéjének konyhája.
– Ki a franc az a Tobiko és miért szól harci induló a magnóból? – orrát fogva értetlenkedett a hősünk.
– Én volnék Tobiko, a zene pedig nem harci induló, hanem John Williams egyik csodálatos szerzeménye, az Imperial March, de ez most lényegtelen! Szóval az igazi profikkal szemben is megállnád a helyed?
– Tán nem figyelted, ahogy elkentem odakint azoknak a mocskoknak a száját? Én nem a fosógalamb pózban karatéjozó, koleszterin hero Steven Seagal filmjeiből szedtem a tudást! – húzta ki magát.
– Milyen tudást? Egy májkrémes kenyér megkenésében több veszély van mint azokban a rendőrökben – legyintett az öreg.
– Nem gondolod, hogy túlfeszíted a húrt vénember. Ha nem vigyázol, még összekócolom a V-alakú, hosszú fehér klingon-szemöldöködet!
– Nos, akkor lássuk tudsz-e többet barátocskám a rendőrök gyepálásánál!
– Na ne röhögtess! Ha arra számítasz, hogy az IKEA kandalló mimikáddal és a Wikipédiáról leszedett Sun Tzu idézeteiddel sikerül elbizonytalanítanod, akkor el vagy tájolva, mellesleg ha nem vetted volna észre, per pillanat próbálom menteni az irhámat, úgyhogy van fontosabb dolgom is, mint itt és most kiállni ellened. Különben sincs ínyemre múmiákat szilánkokra zúzni.
– Nem most te bolond! – mordult fel Tobiko. A város határában van egy kis harcművészeti iskolám. Sajnos nem egy olyan fegyverkereskedő által szponzorált olimpiai falu, mint az Amerikai Nindzsában, de annál a nindzsa-képző intézménynél sokkal korszerűbben felszerelt, mint ahol az ibolyakék szemű, tiszteletbeli magyar Franco Nero megszerezte a diplomát. Ott megmutathatod mire vagy képes, hogy valóban megérdemled-e a „legjobb harcos” titulust. Ha tévednék és tényleg Te vagy a legjobb, ahogy mondod, akkor olyan lehetőségek nyílhatnak meg előtted, melyekről eddig álmodni sem mertél.

 

Ekkora marhaság hallatán hősünk meg sem bírt mukkanni. Legszívesebben a Sensei-nek beintve sarkon fordult volna, ám erre nem adatott meg a lehetősége. A sikátorokat átfésülő rendőrök csak arra vártak, hogy mikor bukkan fel ismét és akkor bizony minden teketóriázás nélkül szitává lyuggatnák.
– Számomra már nincsenek lehetőségek. Az a vonat elment! Nem ismersz engem öreg! Nem ismered a múltam! – mondta kis szünet után elutasítóan.
– Azt csak hiszed! Én már rég evőpálcikákkal fogtam a legyeket, mikor Te Power Rangers figurákkal dobáltad meg a szomszéd kislányt. Ismertem a cimboráidat is. Különb gyerek vagy náluk! Nem a megtestesült józanság és tökéletesség, de különb!
– Kötve hiszem, hogy a te hókuszpókuszod jelentené a gyógyírt a problémáimra! – vágta rá magabiztosan hősünk.
Mikor további szavakká formálta volna felmerülő kétségeit, a Sensei feléje fordult és egyenesen a szemébe nézett.
– Soha nem akartál többet a jelenlegi életednél? Nem akartál valaki lenni, aki büszke a tetteire, akire felnéznek mások és tisztelettel bánnak vele? Akit halála után imáikba foglalnak a harcosok? Soha nem akartál egy X-Wing-et a puszta akaraterőddel kirántani a mocsárból?
– Mi az az X-Wing?
– Nem fontos! A kérdésre felelj!
– Hát… de igen ööö… – köhögéssel palástolta a elcsukló hangját, majd elfordult az öregtől, viszont az így is észrevette szeme sarkából a teljesen megváltozott arckifejezését. Fejét lehajtotta, flegma tekintete szinte szomorúba fordult, haraggal telt szemei beszűkültek és kiengedett egy alig észrevehető sóhajt, melyből nagyon érződött, hogy legszívesebben soha nem keveredett volna ebbe az egészbe.
A Sensei így folytatta:
– Akkor ne csak a szád járjon! Úgy élj ahogy gondolkozol, ne úgy gondolkozz ahogy élsz! Sokan mindennap azzal kelnek, hogy megváltoztatják az életüket, de sosem teszik. Ha van benned elég elszántság a változtatáshoz és élnél is vele, akkor tarts velem – ezzel előhalászott egy névjegyet a zsebéből, és a srác kezébe nyomta.
– Ez meg mi a franc? – kérdezte az meglepetten.
– A névjegyem!
– Azt én is vágom. Mi ez itt, a hátoldalán? – bökött rá mutatóujjával.
– Ezek ősi japán családi címerek. Jól vésd őket az eszedbe!

 

– Miért? Megtisztítja a csakrámat?
– Ahhoz kell, hogy magad mögött hagyhasd gyerekkorod színhelyét és egyúttal bebocsájtást nyerhess a dojomba.
Hősünk elmélyülten tanulmányozta a jelek komplikált sorait és próbált minél jobban odafigyelni a férfira, de elég sok új információ volt ez így hirtelen. Felnézett a Sensei arcára, amiről azt olvasta le, hogy ő teljesen komolyan gondolja minden szavát.
– De mégis mire jó ez az egész?
– Idejében megtudod! De ne feledd, jegyezd meg őket, külön…
– Tudom, tudom – vágott közbe. Különben bukom a bebocsájtást, a céges fogpiszkálókat és a további kedvezményeket… persze!
– Pontosan, és most indulj! Az üldözőid elmasíroztak. Errefelé már nem fognak keresni.
A srácnak se kellett több, köszönés nélkül elfutott arra, amerről érkezett. Távolról még hallotta a Sensei szavait:
– Tudom, hogy eljössz ifjú padawan.
– Hogy mi a f….? – fordult vissza ráncolt homlokkal, de az öreg már nem volt sehol.
– Nagyon hülye vicc – csóválta a fejét.

 

Aznap éjjelre egy lepukkant motelben húzta meg magát, de nem jött álom a szemére. Hosszú órákig kifejezéstelen arccal szemezett az éjjeliszekrényre dobott névjeggyel. Nem záporoztak a gondolatok a fejében, csak a teátrálisan mutogató titokzatos öregember szavain rágódott. Egyfelől úgy érezte magát, mintha egy őrült mesébe csöppent volna, másfelől a remény halovány sugarát vélte felfedezni a felkínált lehetőségben, ami baromi nagy lelki töltetet adott neki. Ezidáig a kutya sem látott potenciált a képességeiben. Ha hihet Tobiko szavainak, akkor a szívére kell hallgasson, különben bánni fogja ezt a kihagyott ziccert egész hátralévő életében.
Épeszű ember biztos nem tenne ilyet – gondolta magában. … Mégis hosszú hezitálás után engedett érzéseinek és mit veszíthet alapon kora reggel felkereste a névjegyen feltüntetett címet. Jelen körülmények között mindenképp ez volt számára a leglogikusabb döntés, mivel ki tudja meddig húzhatja ki élve a városban bujdosva? Már a gondolattól is kiverte a hideg veríték. Ha másért nem, azért főleg érdemes bekopogtatni a flúgos vénséghez, hogy pár napig meghúzhassa magát nála. Ott senkinek eszébe nem jutna keresni őt. Legfeljebb majd megpróbálja érdeklődő tekintettel fogadni a harcról, szellemről, figyelemről való papolást.
Nem lehetett eltéveszteni a házszámot, mivel a város határának azon a részén csupán egyetlen épület álldogált. A festői környezetben fekvő, téglakerítéssel elkerített magánbirtok mellett cseresznyefákkal szegélyezett, hosszú ösvény kanyargott, melyen végighaladva nemsokára egy ódon, vaskos, kovácsoltvas kapuhoz érkezett, amit két oldalról oroszlánszerű testtel ábrázolt sárkányszobrok őriztek.
– Ezek az “ebek” általában a fontosabb helyek védelméül szolgálnak. Mit őriznek itt, T-Rex-et? – vonta fel a szemöldökét.
Nem is sejtette, hogy kezdeti magabiztossága odabent hamar átcsap majd félénk bizonytalanságba. Bekopogtatott a kapun, mire semmi nem történt. Megpróbálkozott néhány erősebb ökölcsapással, de a dörömbölés sem használt. Hősünk eltöprengett. Habozott. Mitévő legyen?
– Ilyen flancos kapuhoz minimum műholdas kaputelefon dukálna! – hőbörgött.
Amikor azonban felpillantott a fölé felfüggesztett kis táblára azonnal észbe kapott. A névjegyre nyomtatott jelek egyikét festették fel rá. Még föntebb pedig több választható felirat függött. Hősünk egy csapásra elfeledte minden kínját és úrrá lett rajta a kíváncsiság.
– Ahaaaaa!!! Szóval ezért tukmálta rám a névjegyét az az ékesszóló múmia! Ezek szerint a kulcs a címerhez passzoló helyes felirat kiválasztása. Mi sem egyszerűbb!
Ám az előhalászott névjegyről minden eltűnt. Dühödten törte a fejét, hogy vajon mely felirat a megoldás… Na mi ezen a ponton csatlakozunk be a történetbe.

 

Mint ahogy az a screenshot-ból is tisztán kivehető, a bejárattal szemben kezdünk, ahol az alkotók a háttértudásunkat akarják próbára tenni az egyik címer azonosításával. A lehetséges feliratok között a joystick vízszintes eltolásával mazsolázhatunk és a tűzgomb lenyomásával véglegesíthetjük döntésünket. Számomra az első 10-15 választás alkalmával itt ért véget a játék, mivel rossz tipp megadásakor a program kilépett és ismét tölthettem be az egészet elölről. Persze minden újrakezdés alkalmával másik családi címert kellett megfejteni. Rá is ment pár délutánom míg azokat és a hozzájuk tartozó írásjeleket lerajzoltam. Mi a francért nem volt képes legalább futólag megemlíteni Tóth Roland az 576 műsorban ezt az apró bökkenőt? Ha előre értesülök róla, akkor talán körbekérdezgetem az ismerőseimet, hátha van valamelyiküknek egy épkézláb listája.


Oldalak: 1 2 3 4 5

Értékeld a játékot

1 csillag2 csillag3 csillag4 csillag5 csillag (1 szavazat, átlag: 5,00 / 5)
Loading...

Szólj hozzá Te is

Minden hozzászólás 1 COIN -t ér. Gyűjtsd a COIN -okat, mert többek közt a nyereményjátékokban való részvételhez is szükséged lehet rájuk!

Be kell jelentkezni a honlapra egy hozzászólás beküldéséhez.